AZ EZERJÓ

Amióta az ipari forradalom következményeként megindult a közlekedés, egyre több világfajta került és kerül az országba, majd a több évtizedes nagyüzemi termesztéssel is háttérbe szorították a régi magyar fajtákat. Vigyáznunk kell rájuk, mert eltűnőben vannak, pedig pótolhatatlan értékeink, népünk találta meg és tartotta fenn őket. Borukat a piacon megismertette, az étkezési szokásokhoz illesztette, majd tovább terjesztette a Kárpát-medencén kívül is. Hazánkban több olyan szőlőfajtát termesztünk, amelyek őshonosak, régóta ismertek és kedvelt hungaricumok. Gondoljunk a hárslevelűre, az arany sárfehérre, a kövidinkára, vagy éppen a juhfarkra, a furmintra vagy a leánykára. Közéjük tartozik az Ezerjó is.

A nagy termésbiztonságú és minőségi bort adó világfajták és új nemesítések között szerényen húzódik meg ez a magyar fajta, mégis fontos tagja az üzletek polcain sorakozó palackos boroknak. Hozzáfonódott a magyar ember életéhez, s ez önmagában indokolja létjogosultságát. Hogy mi mindent tudunk a fajtáról, az a következőkben olvasható.




Szinonim nevek



Az ezerjó neve a 19. században bukkant fel az írásos anyagoknál és minden bizonnyal egy jövevényszó. Minden szőlőfajta esetében a termesztés térségében a nyelvjárás a fajtának új szót kölcsönöz, átfordítják, saját nyelvjárásukba átveszik, így több szinonima is keletkezik. Az is megfigyelhető, hogy minél nagyobb felületen termesztenek egy fajtát, annál több hasonneve alakul ki.
Az ezerjó jelentéstapadással vált az ezerjó-szőlő jelzős szerkezetből, de lehet, hogy a német Tausendachtgut, Tausendgut szavak tükörfordítása, mert a fajta a felső-Duna mentéről terjedt el, akkor még talán a német nevén a Duna-menti németekkel.
A szótörténet alapján a fajta nevei:
1844-ben, 1856-ban: ezerjó szőlő
1859-ben: ezerjó-szőlő
1868-ban: ezerjó
1869-ben: ezer-jó
1870-ben, 1887-ben, 1897-ben, 1906-ban: ezerjó, ezerédes, ezörjó

Az ampelogárfiai írásokban a fajta alábbi neveiről számolnak be a szerzők: biella, budai fehér, budicsina, cirfandli, fehér bakator, fehér budai, fehér sajgó, kolmreifler, korponai, mátyok, romándi, scheinkern, stálóci, szadocsina, szádoki, szátoki, Tausendgute, Trummertraube.

Növényrendszertani besorolása



Az ezerjó a Vitaceae család, ezen belül a Vitis nemzetség és az Euvitis alnemzetség tagja. Az európai/eurázsiai fajok közül a Vitis Vinifera L. fajhoz tartozik. Az ezen fajhoz tartozó fajtákat Negrul professzor 1946-ban közzétett fajtarendszerezésében három nagy földrajzi-ökológiai csoportba. prolesekbe sorolta. Csoportosításának alapelve a földrajzi előfordulás, a morfológiai bélyegek, a biológiai sajátosságok, melyek alapján a fajtacsoportok megkülönböztethetőek. A Vitis Vinifera három prolese Negrul szerint: proles pontica, proles occidentalis és proles orientalis.
Az ezerjó a proles pontica (pontuszi, Fekete-tenger melléki) csoporthoz tartozik. A fajták származása alapján az ezerjó az itt felsorolt rendszertani egységekhez tartozik: convarietas pontica, subconvarietas balcanica, provarietas mesocarpa, subprovarietas tacica, cultivar ezerjó. Az ezerjó alfajtái: kereszteslevelű ezerjó, ligetes ezerjó, madárkás ezerjó és nemes ezerjó. Klónját a „nemes ezerjó”-ból 1958-ban szelektálták teltfürtű ezerjó néven.

Származása és elterjedése



A legtöbb ampelográfus szerint a Kárpát-medencében jött létre ez a fajta, vagyis magyar eredetű, hungaricum. A 18. század második felében a felső-Duna mentéről, Hont és Nógrád megyéből terjedt el a többi borvidékre.
Az ezerjót már a filoxéravész előtt ismerték és termesztették hazánkban, de a filoxéravész után terjedt el nagy felületen. Az alföldi homokra már 1884-ben javasolt fajta lett a kövidinka, az olaszrizling és a sárfehér (ma arany sárfehér) mellett. A filoxéravész után a fajta telepítését neves szakemberek, Herman Ottó (Phylloxera Bizottság tagja) és Koritsánszky János (a Miklóstelepi szőlőtelep első igazgatója) javasolta a homoki szőlőültetvények fajtájának. A Földművelésügyi Minisztérium a 133074/1936. sz., majd a 210800/1941. sz. rendeletében határozta meg az ezerjó termőhelyének az Alföldi, a Balatonmelléki, a Dunántúli, a Felföldi, a Mecseki, a Móri, a Neszmélyi, a Nyírségi, a Soproni és a Szekszárdi Borvidékeket. Somlón is ekkor a budai zöld, furmint és juhfark fajtákat olaszrizling és ezerjó fajtákkal váltják fel, ugyanígy Neszmélyen is. Visontán a filoxéravészig a terület 90%-án kadarkát termesztettek, de a szőlőültetvények felújításával a kadarka területe 15-20 %-ra csökkent, s a helyette telepített szőlőfajták, az ezerjó, a mézesfehér és az olaszrizling. Az ezerjó egész kis területen ugyan, de Tokaj-hegyalján is jelen van ebben az időben.

Az ezerjó az egész Kárpát-medencében ismert, de Magyarországon a legelterjedtebb. Ha a kadarkát is beleszámítjuk, akkor az ezerjó a negyedik legjobban elterjedt fajta a 20. század második felében. 1960-ban 14 000, 1970-ben 14 700 hektár a termőterülete, amely 1985-ig még növekszik, majd telepítése teljesen leáll. Manapság ez a fajta két borvidékünk, a Kunsági és a Móri Borvidék fajtája, Mórt és Soltvadkertet említhetjük az ezerjó hazájának. A magyarországi borvidékeken jelenleg 1 655 hektáron, a Kunsági borvidéken 1 356 hektáron termesztik az ezerjót.

Mórott az ezerjót 1726-tól a betelepített németek kezdték ültetni. A Móri Borvidék minősített szőlőtermő területe 1 994 ha (I. és II. kataszteri osztály), de ennek a termőterület-potenciálnak kihasználtsága jelenleg csak 23%. Ebből 264,8 hektáron (45%) ezerjót termesztenek, fő fajtaként az ezerfürtű és a tramini mellett. Az ezerjó ültetvények több mint fele (52 %-a) kiskertekben és zártkerti szőlőparcellákban található. A Móri borvidéken belül az Ezerjó főként Csókakő és Mór környékén terem.
Az ezerjó másik hazája a homokos területű Kunsági Borvidék, ezen belül Soltvadkert és térsége. Az itt élő és szőlőtermesztő családok már a filoxéravész előtt ismerték és termesztették ezt a fajtát. Már 1752-ben Orczy László báró Lipót császár megbízásából német családokat telepített le azzal a céllal, hogy a futóhomok megkötésében segítségre legyenek. Orczy szőlőtelepítést rendelt el ezeknek a családoknak az „Öregszőlő” dűlőben, ahová már ezerjót, mellette kadarkát, kövidinkát, piros magyarkát és sárfehér fajtájú szőlőket ültettetett.




Ampelográfiai leírása



Az ezerjó tőkéi középerős vitalitásúak, kevés számú vesszőt nevelnek.
Vesszői egyenesek, vörösbarnák, nódusznál sötétek, hengeresek, pókhálósak.
Rügyei középnagyok, gyapjasak, középbarnák.
A fakadó rügy zöldesvörös, nemezesen gyapjas. Vitorlája bronzoszöld, nemezesen gyapjas. A hajtás szártagja barnászöld, szőrzete pókhálós, alig hamvas. A kacs szaggatott képződésű, barnászöld, szőrzete pókhálós, hossza 20 cm, vagyis rövid.
Levele középnagy, szív alakú, fűzöld, karéjos. Karéjainak száma 2-5. Vállöble középmély, határozatlan alakú, lemez határolja. Oldalöblei keskenyek. A levéllemez felülete kiterített, szövete kemény és merev, nehezen szakadó, hólyagos. Fonáka bársonyos és gyapjas szőrzetű. A levél erezete vörös. Őszi lombszíne sárga. A levélszél csipkés, sekélyen és sűrűn bemetszett. A levélnyél lilásbarnás-zöld, rövid, szőrösödő és pókhálós, csíkos és hengeres.
Virágzata fürt. A virágkezdemény zöld és gyapjas. A virágfürtben a virágok száma 250-300. Virága hímnős, termője gömb alakú.
Fürtje középnagy (160 g), vállas, tömött, a fürtkocsány középhosszú, lilásbarna árnyalatú zöld, egyenletesen vastag.
Bogyói középnagyok (2,1 g), gömbölyűek, sárgászöldek, héjuk vékony, húsuk lédús. A bogyókocsány középhosszú, szemölcsös. A kocsánykorong kúp alakú. A bogyóecset középhosszú és színtelen.
Magja középnagy, törzse tojásdad, gesztenyebarna, középhosszú csőrrel.

Termesztési értéke



Középhosszú tenyészidejű (215 nap). Közepes időpontban fakad, virágzik és zsendül. Termése középérésű (szeptember első felétől már érik). Tőkéje korán termőre fordul. Rügyei termékenyek (ATE 1,63) és fagyérzékenyek. Bőtermő (15-20 t/ha).
Az ezerjó termése ingadozó, mert a tőkeállomány teljesítménye évjáratfüggő. Egyes kutatások során kimutatták, hogy a tanulmányozott paraméterek minimum és maximum értékei között nagy eltérések mutatkoznak, amelyek bizonyítják a fajta környezet-függőségét. Érési idő: szeptember 9 – október 10 között; fürttermés: 0,36-2,4 kg/m2; átlagos fürttömeg: 120-280 g; bogyórothadás: 0-30 %; a must cukorfoka: 9,6-20,2 Mmo; a must titrálható savtartalma: 6,2-11,8 g/l.

Lombsátra szellős. A hajtásokon hónaljhajtást alig hoz, kevés zöldmunkát igényel. A meddő hajtásokat érdemes kitörni (tőkegyomlásás), így a fürtök rothadása csökkenthető. Bogyói vékony héjúak és könnyen megrothadnak. Kocsánya nem törik, bogyói nem peregnek. Talaj iránt nem igényes. A szárazságot tűri, de aszályos időben már károsodik. Fagyvédett, déli lejtésű területeken termeszthető gazdaságosan. Széljárta helyeken kevesebb rothadási kárral számolhatunk. Fagyérzékenysége miatt sík területen a tőkéket télire takarni kell.

Művelés- és metszésmódja



Az ezerjó tőkéi közepes tenyészterületet (0,8-2,0 m2) igényelnek. A lugas- és a magasművelés kivételével mindenféle művelésmódra alkalmas és bármilyen metszésmód alkalmazható. A magasművelés fagyérzékenysége és rothadékonysága miatt nem javasolt, ezen a művelésmódon a cukorképzése sem kielégítő és később is érleli fürtjeit, mint az alacsony művelésű tőkéken. Gyalogművelésre vagy támasz melletti művelésre viszont egyaránt alkalmas, mert hajtásai egyenesen nőnek és kis lombsátrat nevelnek. Fejművelésen korai érésű fajta, magasművelésen középérésű.
Metszése változatosan alakul borvidékenként. Mindenféle metszéssel jól terem, mert rügyei, sőt a rejtett rügyei is termékenyek. Régen fejművelésen kopaszra metszették (ezt többen még ma is alkalmazzák), de használták az úgynevezett. agyszemes vagy bagolyszemes metszési módot is. Leggyakrabban a sárszem felett 1-2 világos rügyet (rövidcsapot) hagynak. Huzalos támasz mellett nevelt tőkéin szálvesszős (+ egy rövidcsapot) metszést használnak, ennél a metszésmódnál jóval több termés szüretelhető, mint a rövidcsapos metszésnél. Magasművelésen tőkéi könnyen visszaesnek fejlődésükben és terméshozamukban.

Szaporítás, nemesítés



A fajta szaporítóanyagát saját gyökerű dugványként vagy oltványként is elő lehet állítani. A Móri Borvidéken a kötött talajokon oltványokat, a Kunsági Borvidék homokos talajain gyökérnemes dugványokat telepítenek. Az ezerjó gyökeresedése nem igazán jó, ezért simavesszővel történő telepítése előtt szőlőiskolásban érdemes meggyökereztetni és gyökeres dugvánnyal telepíteni. A kötött területeken kizárólag gyökeres oltványait szükséges telepíteni.

A szőlő változékonysága különösen a régi fajták régi és jelentősen eltérő ökológiai viszonyok közt létesített ültetvényeiben nyilvánul meg. A hosszú idő alatt a tőkéket ért stresszhatásokra (mutációk, betegségek) fajtán belüli változatok alakulnak ki, melytől az ültetvények tőkeállománya mozaikossá vált. Ezt a jelenséget az ezerjó ültetvényeiben is észlelték. A változékony tőkeállományból Dr. Luntz Ottokár és munkatársai Kecskeméten szelektálták ki a „teltfürtű ezerjó” klónt. Ez a klón állami elismerést nem kapott, de a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetben Kecskeméten vírustesztelt állományt létesítettek.

A szőlőnemesítés másik, igen hatékony módszere a keresztezéses nemesítés vagy hibridizáció. A módszer alkalmazásával egy-egy borvidék jellemző bortípusát tarthatjuk fenn az alapfajta hibáinak kiküszöbölésével. Az ezerjó igen alkalmas e célra, fürtjeiben a virágok jól kasztrálhatóak, így anya fajtának sikeresen lehet alkalmazni.
Magyarországon az ezerjót nagy felületen termesztették, s mivel inkább tömegbort adó fajta, minőségi javításra szorult. A II. világháború után kezdődött az a nemesítési program, melynek célja a tömegbort adó szőlőfajták termésbiztonságának és minőségének javítása volt. A Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet szőlőnemesítői (Kurucz András, dr. Király Ferenc, dr. Bíró Károly és e sorok írója) foglalkoztak az Ezerjó nemesítésével. Több ígéretes fajtajelölt (pl. K.3 = ezerjó x olaszrizling) mellett ma már állami minősítést kapott fehérbort adó szőlőfatják az ezerjó utódaiként termesztésbe kerültek.




Az ezerjó államilag minősített hibridjei:

Jubileum 75 - ezerjó x szürkebarát - 1974
Zenit - ezerjó x bouvier - 1976
Zengő - ezerjó x bouvier - 1982
Zeus - ezerjó x bouvier - 1994
Generosa - ezerjó x piros tramini - 2003

Az ezerjó bora



Az ezerjó általában zöldesfehér, csillogó, enyhén illatos és zamatos, könnyen tisztuló bor. Minden borvidéken markáns, savakban gazdag, az érett szőlőből készült bor savai igen finomak, azz éretlen szőlő borában viszont dominálnak a durva savak.
Minőségét az évjáratok jelentősen befolyásolják, a kedvezőtlen évjáratokban a szőlőt a rothadás elkerülésére éretlenül szüretelik, amelyből csak durva savú, kemény bor készíthető. A kedvező évjáratokban a bora érett savakban gazdag, melyek rendkívül finomak és üdítők, s nagy élményt nyújtanak fogyasztóiknak. A különleges évjáratokban, meleg és hosszú, száraz őszön bogyói remekül aszúsodnak, az ezerjó aszúbor különleges minőségű, extraktban és aromaanyagokban rendkívül gazdag, savainak érzete felejthetetlen élményt ad a bort kedvelőknek. Az ezerjó borok sokfélék, minőségük az asztali borok, tájborok és a különleges minőségű borok közötti skálán mozognak. Tiszta ízű és savas borát gyakran lágy jellegű borok házasításához használják.

Az ezerjó területe Magyarországon erőteljesen lecsökkent, bár sohasem termesztették olyan nagy felületen, mint a kadarkát, vagy napjainkban az olaszrizlinget. Mégis két borvidékünkön, Mór és Soltvadkert körzetében fő fajtaként megmaradt. A különböző évjáratokban ingadozó teljesítményű fajta, ezért termesztése, borának készítése nagy kihívás szakembereinknek. Borában a biztos savgerinc a fajta jövőjét erősítheti, különösen a melegedő évjáratunkon. Megmaradása bizonyítja a magyar szakemberek szőlő és bor szeretetét

Dr. Hajdú Edit


« Vissza az előző oldalra