HARMÓNIA A POHÁRBAN ÉS AZ ÉLETBEN

Nem tipikus, hogy egy házaspár egyik tagja szőlész, a másik borász, az meg végképp nem, hogy a hölgy a borász. Gáléknál ez a helyzet, és ez jól is van így. A feleség, Gálné Dignisz Éva keze nyoma markánsan, pontosabban finoman rajta van a tételek stílusán, melyek csillogóan tiszták, üdék, fajtajellegesek. Olyan személyiség ő, aki a Duna Borrégió következő nagy reménysége lehet, hiszen férjével, Csabával szinte titokban építkezve hozták létre a borvidék egyik legreményteljesebb pincészetét.

Nem tipikus, hogy egy házaspár egyik tagja szőlész, a másik borász, az meg végképp nem, hogy a hölgy a borász. Gáléknál ez a helyzet, és ez jól is van így. A feleség, Gálné Dignisz Éva keze nyoma markánsan, pontosabban finoman rajta van a tételek stílusán, melyek csillogóan tiszták, üdék, fajtajellegesek. Olyan személyiség ő, aki a Duna Borrégió következő nagy reménysége lehet, hiszen férjével, Csabával szinte titokban építkezve hozták létre a borvidék egyik legreményteljesebb pincészetét.

Óvatos, lépésről-lépésre haladó, „kis haszon hosszú távon”-típusú üzletpolitika, imponáló szakmai felkészültség. A borok magas minőségűek, a csillogó, fanyar, finom savak, a reduktív borok zömére jellemzőnél nagyobb teltség, a hangsúlyozott fajtajellegesség és a gyümölcsösség jellemzi őket. Épp’ interjúnk napján jött a hír: a 2008-as Szigetszentmártoni Kékfrankos Rosé aranyérmes lett az idei Mondial du Rosé-n. Dignisz Éva és Gál Csaba valamit nagyon jól csinálnak a Szigetcsépen, nemzetközi mércével mérve is.



Pedig kicsit kockázatos termőhely ez, itt a Csepel-szigeten, Szigetcsép, Szigetszentmárton és Szigetújfalu között. Szélsőséges a klíma, a Kunsági-borvidék e körzete, a Dunamenti körzet a hőmérséklet-ingadozás, a fagyok és a jégverés szempontjából sem nevezhető túl kedvezőnek szegény szőlő számára. A talaj nem rossz, itt, a két Duna között más, mint a Kunságban: Szigetcsép körül a lepelhomok alatti öntéstalaj nagyon jó vízzáró agyagréteggel rendelkezik, ezért az aszály nem jellemző, az agyagréteg meszes lerakódásai pedig nagyon jót tesznek a talaj savtermelő képességének. Ebből a szempontból kifejezetten jó adottságú a termőtáj: nincs nagyon sok sav, de nem is égnek el. A terület cukortermelő képessége is igen jó, ami a nem túl magas hozamoknak köszönhető. Radikális hozamkorlátozásról nem lehet beszélni, Gálék az egyensúlyra törekszenek a szőlőben is, 90 mázsa körüli hozamok jellemzőek. Az ültetvényeket a Kertészeti Egyetem tangazdasága bérelte, ahol Éva borászkodott, Csaba szőlészkedett. A tangazdaság a ’90-es évek elején szűnik meg, Gálék ’94-ben alapítanak családi céget, ’96-ban támad lehetőség a területek megvételére, ’99-től kezdik el az újratelepítéseket. 2002-ben megveszik a tangazdaság romos üzemi éttermét, melyet mára szép, kúria- vagy chateau-szerű külsővel és funkciókkal (feldolgozó, borház, kóstolóterem és iroda) rendelkező birtokközponttá fejlesztenek. A 2004-es volt az első független, saját szüret, idén 15 éves a családi cég.

Gálné Dignisz Éva: A birtok most 95 termő hektárból áll, a cél 60 hektár. 1000 hektós a tárolótér, a termés 20 %-át dolgozzuk fel, 80 %-át szőlőként értékesítjük. A szőlőt az Alföldre adjuk el, ez és a direkt értékesítés együtt biztosítják a birtok nyereségességét. A helyi eladás jól megy, a Duna-ág vízi élete és a pecások stabil, visszatérő, sőt növekvő számú, több száz fős csoportot jelentenek, nincs olyan nap, hogy ne jönne új vevő.

Van, aki hetente jár, van, aki a fővárosból jön, összegyűjti a megrendeléseket és kartonszámra viszi a bort. Tegnap itt járt két úr, az egyik inkább már bácsi, aki kicsit dicsekedve mondta a másiknak, hogy én már másfél éve járok ide… Ez a bácsi ma is eljött. Szabadkozott, hogy igen, tegnap is volt nálunk, de elutaznak, ezért kell gondoskodnia a megfelelő tartalékról. Azért iszik minden este egy pohár bort ugyanis, mert attól lejjebb megy a vércukra, ezt állítólag a saját mérései is bizonyítják.

DunaBor: Ennek a helyi eladásnak valószínűleg jó a perspektívája. A Soroksári Duna-ágnak egyre tisztul a vize, a minőség a meder iszapjának kikotrásával, amihez mostanában fognak hozzá és a Csepeli szennyvíztisztító jövendőbeli megépülésével csak javulni fog, ahogy ez minden valamirevaló uniós országban történik a folyókkal. Az vízi turizmus fejlődése szerintünk növelni fogja a direkt értékesítés volumenét, a helyben vásárló fogyasztók számát. Hol értékesül a többi bor?

Gál Csaba: A többi bor néhány vinotékában és étteremben kel el, van egy japán partnerünk, aki már a harmadik évjáratot viszi a Rajnai Rizlingből. Telített a borpiac, nehéz bejutni az éttermekbe is, amelyek többnyire nem vállalják, hogy egy ismeretlen, új nevet bevezessenek. A sztárborászok borait adják fel a vendégeknek, akkor is, ha elismerik, hogy a miénk jobb, ahogy ez a rozé esetében történt. Hiszen a vendég, aki az étteremben felbontat egy minimum 2500-3000 forintos bort, inkább nem akar kockáztatni és az ismertet fogja választani. Van persze olyan étterem is, aki szívesen forgalmazza a kevéssé ismert pincészetek borait is, de az ilyesmi csak akkor működik, ha van olyan borszerető pincér, aki ismeri és érti azt a bort, fölkarolja és mindent el tud mondani róla. Enélkül nem megy a dolog.




DunaBor: A marketing-kommunikációról beszélünk.

Gálné Dignisz Éva: Hát igen, ha nekünk el kellett volna kezdeni házalni a borunkkal, az nem ment volna. Nem tudnám én dicsérgetni a saját borunkat. A direkt értékesítés sikere megment minket attól, hogy házalni kelljen a borunkkal és polcpénzeket kelljen fizetnünk azért, hogy ott lehessünk a láncokban. Nekünk nem volt szükségünk nagy tudományra, hogy sikeresek legyünk, azért nem, mert szerencsés helyen vagyunk. Persze mindennek az az alapja, hogy szép bort kell készíteni.
Nagyon tudatosan törekszünk arra, hogy ne sematikus borokat készítsünk. A reduktív fehéreknél is gondosan válogatott szüret zajlik, ugyancsak gondosan megválasztott időpontban. Folyamatosan mérjük a savat, pH-t és a mustfokot és inkább savra, mint cukorra szüretelünk. Itt, ezen a termőtájon inkább arra kell figyelni, nehogy túl magasak legyenek a savak, nem arra, nehogy elégjenek. A sav miatt szoktunk várni, ezért magasak egy kicsit az alkoholok. A pinot-nál picit rá szoktunk hűteni a tartályra, a vörösök körfejtéssel készülnek, jellemzően könnyedebb és gyümölcsös vörösborokat készítünk. Növekszik az újhordók száma is, és például a nagyon szépen beérett, 21-22 fokos cabernet sauvignon-unkat teljesen hagyományos módon, kézi csömöszöléssel készítettük, annyira szép alapanyag volt. 120 ezer palacknyi bort készítünk, és noha elméletileg fehérboros pincészet vagyunk, az értékesített boraink fele rozé, utána jön a vörös és csak az eladott borok szűk negyede fehér.
Az egész folyamatból talán a szüretet élvezzük a legjobban. Ilyenkor együtt járjuk a szőlőt. Ezt nagyon szeretjük és szakmailag is ideális, mert igazából ezt a szakmát nem lehet szétválasztani szőlészetre és borászatra.

DunaBor: Azért ez Magyarországon a nagyüzemi időkben sikerült, ahol a szőlő független termékként jelent meg: volt ugye a minél nagyobb hozamban érdekelt szőlőtermesztő és volt a felvásárló nagyüzem. Ez a szétválasztás nemcsak a gyakorlat, hanem az oktatás szintjén is érvényesült, ami valahol abszurd. Az újraegyesülés, a fúzió az egyedi borokat készítő privát, családi kis- és középpincészeteknél jöhet létre.

Gál Csaba: Így van. Ma annyival még rosszabb is a helyzet, hogy a multik által sarokba szorított nagyüzemi felvásárló nem köt hosszú távú szerződéseket a kiszolgáltatott termelővel, mert az olcsó olasz import bor árából deriválja a szőlő árát, ami a szőlőterületek további csökkenéséhez fog vezetni. Mi például azt a drága és értékes rajnait, amit nem tudunk feldolgozni, ugyanannyiért adjuk el, mint az olcsó, szerény képességű zalagyöngyét. Hogy egy költői képpel éljek: a magyar szőlőtermesztés úgy hánykolódik, mint egy gazdátlan hajó, arra sodródik, amerre a szél viszi. És amíg a magyar termelő nem kap annyi támogatást, mint az osztrák vagy az olasz, ez a helyzet nem is fog megváltozni Vagy: nem kell nekünk támogatás, de akkor ott se legyen, semmi! Egyszóval a szőlő eladása a rendszer gyenge pontja, szűk keresztmetszete manapság. Közel önköltségi áron eladni egy terméket, az semelyik ágazatban nem egy nagy üzlet.

DunaBor: Logikus kérdés lehet, hogy nem érdemes-e növelni a feldolgozó-kapacitást?

Gálné Dignisz Éva: Mi úgy gondoljuk, hogy egy kis lépést mindig előre kell lépni, mindig kell fejlődni, mert anélkül megáll az élet. De a jelen volument a piaci igényekhez próbáltuk szabni, el akartuk kerülni az értékesítési problémákat, és sikerült is többé-kevésbé egyensúlyban tartani a dolgokat. Mindig követni próbáljuk a piacot, nem elébe menni. Tény, hogy mostanában néha lemaradunk, és megesik, hogy úgy augusztusra elfogy egy-két tételünk, de ebben a pillanatban nem akarunk nagyságrendekkel nagyobb feldolgozót magunknak, mert ez az az üzemméret, amit a mi hozamainkkal és szüreteinkkel összhangban van. Mi nem akarunk kompromisszumot kötni a minőség kérdésében. Ha a kereslet növekedése igényli, a következő öt évben lehet, hogy 2000 hektóra növeljük a kapacitást, de ez nem a mai nap baja. Lehetne akár 3000 hektót is feldolgozni, de az értékesítésnél a borunk egy része már szerényebb áron kelne el, a direkt értékesítés így már nem lenne elegendő. A mi nevünk a magasabb minőséget jelenti azoknak, akik ismerik a borainkat, ezt nem érné meg aprópénzre váltani.

DunaBor: A válságot ti érzitek?

Gál Csaba: Imre! Mi mindig válságban vagyunk… Ezt úgy értem, elsősorban a szőlőtermesztésről beszélve, hogy mondjuk egy komoly fagykár nekünk már válság. Egy jégverés válság. Azt reméljük és valószínűsítjük, hogy ez a gazdasági krízis nem tud akkora károkat okozni nekünk, mint a 2003/2004-es, vagy a 2007. május elsejei fagy. Hozzászoktunk tehát, bár ezt nem gondolom teljesen komolyan, mert ezekhez igazából sosem lehet teljesen hozzászokni. És akkor még nem beszéltünk az állandó munkaerő-problémákról, arról, ami a gondjainknak mondjuk a 60 %-át jelenti, hogy úristen, kellene a szőlőbe tíz ember, mit csináljunk?

DunaBor: Ez mindenhol probléma. Tapasztalataim szerint a szőlőmunkát mindenhol egy alacsonyabb társadalmi státuszúnak tartott csoport végzi: Bordóban az arabok, német földön a lengyelek, Ausztriában a magyarok, Magyarországon a cigányok. Az pedig, hogy volna munka, de nem jönnek el dolgozni a népek, országos jelenség, amit én elég beteg dolognak tartok.

Gál Csaba: Sok oka lehet ennek. Eleve nincs elég iparosember Magyarországon, mert a szakmunkás-képzés le volt nézve, a paraszti munkának sincs becsülete, a szociális segélyezés rendszere sem ösztönöz a munkára és a szezonalitás is nehezíti a helyzetet. Hosszú távon gondolkodó szőlős szakmunkást nem lehet találni. Olyan embert, aki tudja: kitartónak kell lenni és szeretni kell a szőlőt, mert enélkül nem megy. Majd’ mindenki csak a pillanatnyi haszonban gondolkodik, nem látják át, hogy ebben az ágazatban és a kint a szőlőben csak kitartó, sokéves munkával lehet sikerre és komolyabb haszonra szert tenni. Minimum tíz év, mire minden termőre fordul és valamelyest egyensúlyba kerül. Mi szinte folyamatosan tudunk munkát biztosítani a szőlőben, mert szaporítóanyagot szedünk, ezért korán kezdjük a metszést. Kiépítettünk egy nyolcfős csapatot azokból a szakmunkákat elvégző munkavállalókból, akik annak idején a tangazdaságban dolgoztak és mi átvettük őket, ők nagyon komoly munkaerők, ez látszik is a szőlőn. Huszonkét éve működünk együtt, hogy mi lesz, ha kiöregednek, nem tudom. A legkomolyabb munkákat, a metszést és a zöldmunkát ők végzik. Én a fiamnak azt mondom: öcsi, annyi szőlőd legyen, ha bajban vagy, felülsz a traktorra és megműveled. Csak olyan nagyságrendig szabad elmenni, hogy ne csússzon ki a szőlő az ember kezéből.




Gálné Dignisz Éva: Ez maximum 20-25 hektár, ha van három állandó jó embered. De hát el lett telepítve 60 hektár, nyilván több vele a probléma, mint 20-25-tel lenne. Na azért ezt nem bánjuk, mert a nehezén túl vagyunk, és most kezdjük igazán élvezni a dolgot.

DunaBor: Mi a következő lépés?

Gál Csaba: A következő lépés a szokásos kis lépésnél kicsit nagyobb lesz. A hűséges gépeknek, a kombájnnak és a permetezőnek kellene építeni egy gépszínt, bővíteni kéne a tartályokat és javítani a vörösbor-erjesztés feltételein, a mostani körfejtést úgy fejleszteni, hogy jobban lehessen csömöszölni. Mindenképpen szeretnénk előrelépni a kóstoltatással, kemencét építve a kertbe, hogy komolyabb meleg ételeket is tudjunk kínálni. Mindezt egyetlen projekt keretében akarjuk megvalósítani, magyarul csak akkor vágunk bele, ha minden fejlesztésnek biztosítottak a feltételei.

DunaBor: Ez azért több tucat millió…

Gál Csaba: Olyasmit számoltunk mi is.

Gálné Dignisz Éva: Szóval volnának éppen terveink, de várunk. Megvagyunk, élünk, sőt: jól vagyunk és nem panaszkodunk, amit mondtunk, azért mondtuk, mert nemcsak rólunk szól ez a történet, hanem az egész szakmáról is és nagyon sokan nincsenek olyan jó helyzetben, mint mi.

DunaBor: A gyerekek mennyire vannak jelen a pincészetben? Ismert, hogy a borászkodás valahogy nem egy generációs tevékenység, akkor van igazán értelme, ha van, aki továbbviszi a lopót.

Gál Csaba: Életünk egyik legnagyobb boldogsága, hogy mindkét gyerekünk érdeklődik a borászkodás iránt. A fiam, Csabi teljesen belehabarodott a szőlészetbe, ő a kertészetire jár, de Zsuzsi, aki az ELTÉ-n francia-magyar szakos bölcsész, szintén azonosul azzal, amit csinálunk. A húszéves Csabi úgy dolgozik, hogy tán még Éván is túltesz precizitásban és lelkiismeretességben, ha ez egyáltalán lehetséges. Zsuzsi francia szőlőnevek eredetéről ír szakdolgozatot… mindezt úgy, hogy mi nem erőltettük, hogy a nyomunkba lépjenek. Zsuzsi franciául a franciák szerint is félelmetesen jól beszél, mellette a német és az angol is megyeget, újabban pedig az olasszal is foglalkozik. És azon van, hogy a bölcsészet után el akarja végezni a borászatot is…


Tompa Imre


« Vissza az előző oldalra