GASZTRONÓM

Olajfák és képzőművészet

Valójában most írhatnék mindazokról a csodálatos művészeti emlékekről, amelyek Európa történelmét megfoghatóvá és élővé teszik, a gótikus és reneszánsz városokról és a lélegzetelállító tájról, amelynek a puszta látványa is felér egy múzeumlátogatás adta művészeti élménnyel. És akkor még nem is említettem az ízek és illatok kavalkádját. Noha korábban is megrögzött olivaolaj használó és fogyasztó voltam, de Toszkána óta új időszámítás kezdődött: egy ötliteres és több kisebb kiszerelésű, kiváló minőségű toszkán és szicíliai olajokkal hazatérve estéink szinte elképzelhetetlenek a saját készítésű focaccia olajba mártogatása nélkül. Így aztán úgy döntöttem, hogy ebben a cikkben az olívaolajjal, pontosabban magával az olajfával foglalkozom.

A békét és a megnyugvást is szimbolizáló olajfát a görögök az istenek, pontosabban Athéné ajándékának tartották. Az ókori történet szerint, Attika egyik városáért két isten, a Zeusz fejéből kipattant Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője és Poszeidón, a tengerek istene versengett. Athéné egy olajfát ültetett el az Akropoliszon, míg Poszeidón egy sós vizű forrást fakasztott. A városlakóknak- számomra igencsak érthető módon - Athéné ajándéka tetszett jobban, mert felismerték sokoldalúságát: étel, gyógyszer, ráadásul még melegítésre is felhasználható. Így lett ennek a városnak Athén a neve és patrónusa maga az istennő. Később, az Akropoliszon ültetett olajfákat hatalmas tisztelet övezte, kivágásuk halálbüntetést vont maga után, míg gyümölcseiket kizárólag szüzek szüretelhették le. Természetesen az olajfával más istenek is kapcsolatba kerültek, a haragos Héra elől menekülő Létó egy olajfa megnyugtató és biztonságot adó árnyékában hozta világra gyermekeit: Apollót és Artemiszt. Hihetetlennek hangzik, de a görögök Kr. e. 1000 körül már több mint 30 fajtáját termesztették. A szüretre általában október környékén került sor, a gyümölcsöt, ahogyan ez a görög vázáról származó részlet (1) is jól mutatja, botokkal verték le és azt követően a földről gyűjtötték össze.

Természetesen a Bibliában is fontos szerepet kap az olajfa: az Özönvíz után a galamb egy olajfa ággal a csőrében tért vissza Noé bárkájára, ezzel jelezvén, hogy véget ért az isteni csapás, ezáltal válva az élet és a reménység szimbólumává. Ezen az egykori római katakombából származó falfestményen (2) tisztán kivehető a széttárt karú Noé, a visszatérő galamb és a csőrében lévő olajág. Érdekes, hogy a 20. századtól kezdve a világi művészetben is a béke szimbólumává éppen ez, az olajfaágat a csőrében tartó galamb vált. Az olajfa az Újszövetségben is több alkalommal feltűnik, de talán legkiemeltebb szerepben Krisztus szenvedéstörténetének kezdetén van, az úgynevezett Krisztus az olajfák hegyén jelenetben. Az Utolsó vacsorát követően Krisztus három tanítványával együtt elvonult imádkozni, akik azonban hamar elalszanak, így Jézusnak egyedül kell szembenéznie a rá váró szenvedéssel.




Sandro Boticelli képén (3) az olajfák körülveszik Krisztus alakját. Nem véletlen, hogy ebben a számára egyik legnehezebb pillanatban, amikor erőt vett rajta a félelem és a kétségbeesés, éppen a békességet és az isteni jelenlétet szimbolizáló olajfák veszik körül. Egyébként is: Végigtekintve az olajfa ókortól kezdődő ábrázolásain, világosan látszik, hogy az akár több ezer évig is elélő növény az emberiség számára a kezdetektől fontos szerepet játszott, az isteni, az örökkévaló szimbóluma volt.




Ahogy fokozatosan maga az olívaolaj a mediterrán konyha egyik nélkülözhetetlen alapanyagává, úgy az olajfaligetek is a mediterrán táj részévé váltak. Nem véletlen, hogy a 19. század végének francia művészei, Claude Monet és Vincent Van Gogh is előszeretettel ábrázoltak olajfaligeteket (4). Van Gogh nem csupán magáról a tájról és a benne csodálatos harmóniában növő fákról készített sorozatokat, de egyik képén a szüretelést is megörökítette.




Szintén olajfák adják a francia impresszionizmus neves mesterének, Auguste Renoir több festményének témáját. A művész kedves barátjánál, Paul Cézanne-nál tett 1882-es látogatásakor festett meg egy olyan téli kompozíciót, amely az olajfa örökzöld voltát is jól érzékelteti. Azonban Renoir nem csupán festői motívumot látott az olajfában, mert 1907-ben dél-franciaországban vásárolt magának egy kivágásra ítélt olajfa-ültetvényt, amelyet, megmentett és ezt követően házat is épített mellé. A francia fauves-ok, azaz vadak legjelentősebb képviselője, Henri Matisse is számos festményén megörökítette az olajfákkal borított dél-francia tájat. Ahogyan azt az itt látható, egyik legkoraibb, ugyanakkor legjelentősebb festményén (5) is megfigyelhetjük, a fákat vibráló, a természetestől merőben eltérő, nagyon életteli színekben jeleníti meg. S mindezek után van, aki még csodálkozik azon, hogy azóta titokban egy olajfaligetben szeretnék élni?





© BORIGO Online Bormagazin